Hogy az ízületek ne sértsék meg a tennivalót, Gyermekgyógyászati kézikönyv I.

Kátya a ház régi barátja volt, nevelőnőnk, ő nevelt fel bennünket; amióta az eszemet tudom, ismertem és szerettem őt; Szonya a húgom. Zordon, szomorú telet töltöttünk öreg pokrovszkojei házunkban. Hideg, szeles idők jártak, az ablakokat befútta a hó, majdnem állandóan be voltak fagyva, s nem lehetett kilátni rajtuk; jóformán egész télen nem mentünk sehová.

Vendég is ritkán járt hozzánk, s aki jött, nemigen hozott jókedvet és derűt a házhoz. Mindnek bánatos volt az arca, mind halkan beszélt, mintha attól tartana, hogy felébreszt valakit; nem nevettek, csak sóhajtoztak, gyakran sírtak, ha rám vagy a fekete ruhás kicsi Szonyára esett a tekintetük.

A házban még jelen volt a halál borzalma, és szomorúsága még körülöttünk lebegett. Anyuska szobája le volt zárva, s valahányszor este elmentem ajtaja előtt, félelem fogott el, és valami vonzott, hogy belessek a hideg, lakatlan szobába. Tizenhét esztendős voltam, s anyuskának halála évében az volt a szándéka, hogy felköltözik a városba, és bevezet engem a társaságba.

Édesanyám halála nagyon lesújtott, de meg kell vallanom, szívbeli bánatom mögött az az érzés is meghúzódott, hogy fiatal vagyok, szemrevaló legalábbis ismerőseim ezt állítjákés íme már a második telet töltöm hasztalan falusi magányban. A tél vége felé a magány és az unalom már annyira nyomasztóvá hogy az ízületek ne sértsék meg a tennivalót, hogy ki sem bújtam szobámból, nem nyitottam ki a zongorát, de még könyvet se vettem a kezembe.

Ha Kátya rábeszélt, foglalkozzam ezzel-amazzal, azt feleltem, nincs kedvem, nem bírom - de a lelkem mélyén egy hang ezt kérdezte: "Minek? És erre a "minek"-re nem volt más válasz, csupán a könnyek. Azt mondták, lefogytam, megcsúnyultam ez alatt az idő alatt, de még ez sem érdekelt.

Hajnalka és az ízületi gyulladás

Már-már úgy láttam, egész életemet itt kell eltöltenem falusi magányban, tehetetlen fásultságban, amelyből egymagám nem tudtam s talán nem is akartam felrázni magam. A tél utóján Kátya komolyan aggódni kezdett értem, és elhatározta, ha törik, ha szakad, külföldre utaztat. Ehhez azonban pénzre lett volna szükség, mi pedig úgyszólván nem is tudtuk, mi maradt ránk anyánk után; nap nap után vártuk gyámunkat, hogy megérkezzék, s tisztázza ügyeinket.

Márciusban megjött a gyámunk. Szedd össze magad, Masenyka - tette hozzá. Úgy szeret mindkettőtöket. Szergej Mihajlics szomszédunk volt, s megboldogult édesapámnak jó barátja, noha jóval fiatalabb volt nála. Jövetele megváltoztatta terveinket, s lehetővé tette, hogy elhagyjuk a falut. Gyermekkorom óta szerettem és tiszteltem Szergej Mihajlicsot, és Kátya azért tanácsolta, hogy szedjem össze magam, mert tudta, hogy valamennyi ismerősünk közül Szergej Mihajlics előtt restellném a legjobban, ha előnytelen oldalamról mutatkoznék.

Nem is szólva arról, hogy házunkban mindenki megszokta és szerette, Kátyától meg Szonyától aki a keresztlánya volt a legutolsó kocsisig, az én szememben Szergej Mihajlicsot egészen különös jelentőséggel ruházta fel anyuskának egy előttem tett megjegyzése. Azt mondotta egy ízben, hogy éppen ilyen férjet kívánna nekem.

Akkoriban meglepődtem rajta, sőt kellemetlenül érintett; álmaim lovagja egészen más volt. Álmaim lovagja sovány és légies volt, halvány és mélabús, Szergej Mihajlics pedig javakorabeli, magas, vállas férfi volt, és úgy tetszett, örökké jókedvű; anyuska szavai azonban ennek ellenére erősen belém rögződtek, s már hat évvel ezelőtt, amikor tizenegy esztendős voltam, és Szergej Mihajlics tegezett, fogócskázott velem, és ibolyaszálnak nevezett, néha riadtan kérdeztem magamtól, mitévő legyek, ha egyszer csak fogja magát és feleségül akar venni.

Valamivel az ebéd előtt, melynek étrendjét Kátya krémmel, süteménnyel és spenótmártással egészítette ki, megérkezett Szergej Mihajlics. Az ablakból láttam, ahogy kicsiny szánján a ház elé hajtott, de mihelyt befordult a sarkon, besiettem a szalonba, és úgy akartam tenni, mintha egyáltalában nem vártam volna.

Amikor azonban meghallottam az előszobában lába dobogását, erős hangját és Kátya lépteit, nem álltam meg tovább, és elébe siettem.

Kátya kezét fogta, s hangosan, mosolyogva beszélt hozzá. Amikor meglátott, elhallgatott, és jó ideig nézett, köszönés nélkül. Elfogódtam, és éreztem, hogy elpirulok. Hogy megnőtt!

Hol van már az ibolyaszál? Egész rózsabokorrá fejlődött! Nagy kezével megmarkolta a kezemet, és olyan erősen, becsületesen megszorította, hogy szinte fájt. Ízületek gyógyszerei hittem, hogy meg fogja csókolni a kezemet, és feléje hajoltam, de csak még egyszer megszorította a kezem, és biztos, vidám pillantásával erősen a szemem közé nézett.

Hat éve nem láttam. Nagyon megváltozott; megöregedett, megfeketedett, oldalszakállt növesztett, ami sehogy sem illett hozzá; de a modora éppoly közvetlen volt, s ugyanaz volt nyílt, becsületes, erős vonású arca, okos, villogó szeme és kedves, szinte gyerekes mosolya. Öt perc múlva már nem volt vendég, a családhoz tartozónak éreztük mindannyian, még a cselédség is; szolgálatkész sürgésükön látszott, mennyire örülnek jövetelének. Egészen másképp viselkedett, mint a szomszédok, akik anyánk halála után ellátogattak hozzánk, és egytől egyig kötelességüknek érezték, hogy szótlanul, könnyes szemmel üljenek nálunk.

Szergej Mihajlics, épp ellenkezőleg, vidáman tereferélt, s egy szóval sem említette anyuskát. Eleinte furcsának, sőt egyenesen illetlennek találtam, hogy a családhoz közelálló jó barát ilyen közönyösen viselkedjék. De azután beláttam, hogy ez nem közöny, hanem őszinteség, és hálás voltam érte. Este Kátya a régi helyen, a szalonban terített teához, ahogy anyuska idejében volt, mi ketten Szonyával leültünk melléje; az öreg Grigorij kihozta Szergej Mihajlicsnak a papa egy régi pipáját, ami valahonnét előkerült, és Szergej Mihajlics, úgy, mint azelőtt, fel és alá járkált a szobában.

Könnyes szemmel néztem Kátyára. Csakugyan, meleg, jó érzés fogott el ennek az idegen, derék embernek a részvététől. A másik szobából áthallatszott Szonya csipogása és Szergej Mihajlics hangja, ahogy hancúrozott vele. Azután a zongorához ült, és Szonya kezecskéivel verte a billentyűket. Örültem, hogy ilyen közvetlenül és barátian rendelkezik velem; felálltam és átmentem.

Magam se tudom, mért, de úgy éreztem, hogy az ízületek ne sértsék meg a tennivalót nem mondhatok nemet, s nem magyarázkodhatok, hogy rosszul játszom; engedelmesen leültem a zongorához, és játszani kezdtem úgy, ahogy tőlem tellett, bár féltem ítéletétől, mert tudtam, hogy érti és szereti a zenét.

Az adagio hangulata illett ahhoz az emlékező merengéshez, amelyet teázás közben folytatott beszélgetésünk felidézett bennem, és azt hiszem, eléggé tűrhetően játszottam.

A pillanat

De a scherzót nem engedte eljátszanom. Úgy látom, érti a zenét.

Ez a mérsékelt dicséret olyan boldoggá tett, hogy belepirultam. Újszerű, kellemes érzés volt, hogy ő, apám barátja és egyenrangú társa, négyszemközt, komolyan beszél velem, nem úgy, mint régen, mint gyermekkel.

Kátya fölment Szonyát ágyba fektetni, és ketten maradtunk a fogadóteremben. Édesapámról beszélt, elmondta, hogyan barátkoztak össze, milyen vígan éltek valamikor régen, amikor én még játékaimmal, iskoláskönyveimmel voltam elfoglalva; és elbeszélései nyomán először képzeltem el apámat közvetlen, víg kedélyű embernek, amilyennek addig sosem ismertem. Afelől is kérdezgetett, hogy mit szeretek, mit szoktam olvasni, mit akarok csinálni, és ellátott jó tanácsokkal.

Most már nem a régi, mulatságos tréfacsináló volt a szememben, aki bolondozott velem, és játékszereket készített a számomra, hanem komoly, egyszerű, szeretetteljes ember; önkéntelen tisztelet és vonzalom támadt bennem iránta.

Könnyen, kellemesen beszélgettem vele, s hogy az ízületek ne sértsék meg a tennivalót mégis erős feszültséget éreztem. Félve ejtettem ki minden szót, annyira szerettem volna magam is kiérdemelni szeretetét, mely eddig csupán azért jutott osztályrészemül, mert apám lánya voltam.

Mikor lefektette Szonyát, Kátya is csatlakozott hozzánk, és panaszkodott Szergej Mihajlicsnak apátiámról, melyet addig egy szóval sem említettem. Magában megvan az, ami kell. Arca mindig olyan vidámnak látszott, hogy csak most vettem észre ezt a sajátos pillantását: előbb derűs volt, majd egyre fürkészőbbé s kissé szomorkássá vált.

Egy év múlva már késő lesz. Úgy beszélt velem, mint egy apa vagy nagybácsi, éreztem, hogy állandóan ügyel, hogy egy szinten hogy az ízületek ne sértsék meg a tennivalót velem.

Egyrészt bántott, hogy maga alatt állónak érez, másrészt meg örültem, hogy érdemesnek érzi a kedvemért megváltoztatni viselkedését.

Az est hátralevő részében hivatalos ügyekről tárgyalt Kátyával. Ez, úgy látszik, kifejeződött arcomon, hangomban. Kikísértük az előszobába. Sietve cihelődött, fölvette bundáját, s pillantása most is elkerült. Rendes, kedves ember, nagyon kedves, de semmi több.

A szörnyű kérdés: "Minek? Tisztán, világosan éreztem, élni azért kell, hogy az ember boldog legyen, és jövőm sok boldogságot ígért. Komor, öreg pokrovszkojei házunk egyszerre megtelt élettel, világossággal. Régi mélabús hangulatom elmúlt, megfoghatatlan vágyak, reménységek tavaszi, ábrándos mélabúja váltotta fel.

Nem úgy éltem, mint tél elején, foglalkoztam Szonyával, olvastam, muzsikáltam, de azért gyakran kimentem a parkba, és sokáig bolyongtam egyedül a fasorokban, vagy egy padon üldögéltem, ég tudja, miről gondolkoztam, mire vágytam, miben reménykedtem.

Éjszakákon, különösen holdfényes éjszakákon néha hajnalig ültem szobám ablakában, néha egy szál blúzban, lopva, nehogy Kátya észrevegye, kiosontam a kertbe, és a harmatos füvön át leszaladtam a tóhoz; egyszer kimentem a szántóra, és éjszaka egyes-egyedül megkerültem az egész parkot.

• Olyan volt, mint egy fél-úr, egy pincér, kisebb színész, nagyobb iparos.
• Gyermekgyógyászati kézikönyv I. | Digitális Tankönyvtár
• Székely Kalendárium by Székely Kalendárium - Issuu

Ma már nehéz felidéznem és megértenem az álmokat, amelyek akkor képzeletemet betöltötték. Ha eszembe jutnak, szinte el se hiszem, hogy csakugyan ezek voltak hogy az ízületek ne sértsék meg a tennivalót én álmaim, olyan különösek voltak, olyan távol álltak az élettől. Május végén Szergej Mihajlics, amint ígérte, visszaérkezett utazásáról.

Első ízben egy estefelé látogatott át hozzánk, amikor a legkevésbé vártuk. A teraszon ültünk, éppen teázni készültünk. A kert már kilombosodott, a sűrű cserjésben már tanyát ütöttek a fülemülék az egész Péter-böjtre. A dús orgonabokrokon itt-ott mintha valami fehér vagy lila ömlött volna végig: a virágbugák kipattanóban voltak.

A nyírfasor lombja áttetszőn zöldellt a lenyugvó nap fényében. A teraszra hűs árnyék borult. Bőséges esti harmat hullott a gyepre. A parkon túl, a majorból a nap gurchenko kéz artritisz zajai érkeztek el hozzánk; behajtották a csordát; a bolond Nyikon a vizeshordóval járta a kerti utat, a terasz előtt, az öntözőkannából hűvös sugárban ömlött a víz, és széles tányérban feketítette meg a felásott földet a kikarózott georginatövek körül.

A teraszon, a hófehér abrosszal leterített asztalon fényesre tisztított szamovár csillogott, duruzsolt, körülötte tejszín, perec, sütemény. Kátya párnás kezével háziasan öblögette a csészéket.

Megéheztem a fürdés után, s a teát be sem várva, kenyeret majszoltam, melyre friss, sűrű tejszínt kentem. Rövid ujjú vászonblúz volt rajtam, vizes hajam kendővel bekötve. Kátya látta meg elsőnek az üvegfalon át. Felálltam, és be akartam menni, hogy átöltözzem, de Szergej Mihajlics elkapott az ajtóban.

Szergej Mihajlics az asztalnál ült, s ízületi fájdalom duzzanat miatt Kátyának ügyeinkről. Mosolyogva nézett rám, és beszélt tovább.

Kint még világos volt, de a majd mennyezetig érő, drótráccsal borított, piszkos ablakokon éppen csak beszűrődött némi szürkéskék, tompa fény. Felgyújtották a valószínűtlen magas mennyezetről hosszú dróton alácsüngő, fekete kalapos lámpákat. A gyér, szórt fényben dolgozott a társulat, mindenki talált magának valami tennivalót, még az igazgató is, csak a bűvész ült egymagában a terem közepén egy rozoga, piszokfoltos széken, cigarettázott, elgondolkozva fújta a füstöt, vékony arcán hirtelen izomrángások s makacsul elő-előtörő ráncok jelezték a feszültséget.

Anyagi helyzetünk szerinte nagyon megnyugtató volt. Már csak a nyarat kell itt töltenünk, azután mehetünk akár Pétervárra, Szonya iskoláztatása végett, akár külföldre. Elmosolyodott, s megrázta fejét. Hát a dolgaim? Mesélje el, hogyan töltötte idejét.

Remélem, hogy nem lógatta az orrát? Amikor elmondtam, hogy távollétében tanultam, nem búslakodtam, és Kátya is megerősítette szavaimat, nagyon megdicsért, szóval, pillantással megcirógatott, mint egy kisgyermeket, mintha joga lenne ehhez.

Kötelességemnek éreztem, hogy behatóan és őszintén beszámoljak minden jóról, amit tettem, és meggyónjak mindent, amivel elégedetlen lehetett.

Olyan szép este volt, hogy teázás után is kinn maradtunk a teraszon, és a beszélgetés annyira lekötött, hogy észre sem vettem, ahogy az emberi hangok lassanként elcsendesedtek körülöttünk.

A virágok erősebben illatoztak, bő harmat öntözte meg a pázsitot, nem messze tőlünk egy orgonabokorban fülemüle trillázott, majd hangunkra elhallgatott; a csillagos ég mintha lebocsátkozott a glükozamin és a kondroitin közötti különbség hozzánk. Csak akkor vettem észre, hogy beesteledett, mikor egy denevér nesztelenül beröppent a terasz ponyvája alá, és fehér kendőm körül szálldosott.

A falhoz lapultam, s már-már felsikoltottam, de a denevér éppoly nesztelenül és gyorsan, ahogy jött, kisuhant a ponyvaernyő alól, és eltűnt a kert homályában. Engem rég nem tekintenek olyan embernek, akit meg lehet házasítani.

Magam sem gondolok már mi a teendő a könyökízület sérülése esetén, és azóta, szavamra mondom, megkönnyebbültem.

Úgy tetszett, nem egészen őszinte a hangja, ahogy ezt mondja. Harminchat éves, és már befejezte az életét - mondta Kátya.

A nősüléshez pedig más kell. Kérdezze csak meg tőle - folytatta fejével énfelém intve. Mi pedig majd az ő boldogságuknak örvendezünk. Hangjából titkos szomorúság és izgalom csengett ki, amely nem maradhatott rejtve előlem. Elhallgatott; sem én, sem Kátya nem válaszoltunk megjegyzésére. Ez kitűnő példa, örülök, hogy eszembe jutott Elmosolyodtam, sehogy sem értettem, minek örül, és miért jó, hogy ez az eszébe jutott.